Buborékok. Nem tudom ki játszik velük, pláne ki szokott játszani velük 10 éves kora után. Pedig érdemes. Takarítás közben találtam meg a régi buborkéfújómat, benne egy ujnyi kissé zavaros szappanos vízzel. Arról a szokásos, csilivili színű műanyag buborékfújóról van szó, ami mindenkinek volt, oldalán vidám kis állatokkal, a tetejébe épített  kis golyógurigatós játékkal. Szóval lelkesen,és kissé elérzékenyülve vettem a kezembe, mint kisgyermek korom egyik relikviáját. Pedig korán-sem nőttem még ki belőle. Régen a buborékfújás játék volt, kissé gyerekes szórakozás: A kifújt ,repülő gömböket ,minnél előbb meg kellett semmisíteni. Most egész másra lett jó:Elgondolkoztatott.Elfújtam az első pár buborékot, és ahelyett ,hogy kipukkasztottam volna őket, eltöprengtem. Elvégre ,most én is teremtettem. Apró, irizáló felszínű ,tökéletes , de rövid életű világokat. Elsöpörhetem őket a lehelletemmel, megsemmisíthetem őket akár egy éritéssel.  Akaratlanul is Isteni, Mindenhatói érzés kerített hatalmába. Lehet ,hogy Isten (már ha feltesszük,hogy léttezik, vehetjük akármelyik vallás istenét, nagyszellemét, nekem egyre megy) is csak egy gyerek egy buborékfújóval? Honnan tudhatjuk,hogy a mi világunk, a mi életünk nem csak egy szappanbuborék? A kisgyerek nézegeti, terelgeti a levegőben, aztán megúnja, és megsemmisíti. Ismerős ,nem? 
Az életünk, a világunk, az univerzumunk is csak egy buborék? És az amit én teremtettem, az is tartalmazza a életet? Nem tudhatom...

Nem volt szívem kipukkasztani őket.Sokáig néztem olajosan csillámló hártyáikat,próbáltam mintákat találni örökös mozgásában, életében. Egyenként szálltak le a szőnyegre és pattantak el maguktól, hosszabb-rövidebb idő után. Apró kis Apokalipszisek. 
Nem fújtam ujjakat. Minek teremtsek világokat, hogyha úgyis elpusztulnak?